7.-8.-9. Fejezet

 

7

 

Ryder

 

Fordította: Aemitt

 

A PARKOLÓ gyorsan megtelt, amikor másnap reggel behajtottam, de sikerült találnom egy helyet a kétszintes épület főbejárata mellett. Kicsivel hét óra után volt, ami azt jelentette, hogy még volt pár percem, mielőtt be kellett mennem. Nem volt elég idő egy kis szunyókálásra, amire a késői éjszaka után égető szükségem lett volna, de minden másodperc bőven megérte a mai kimerültséget.

Elég volt a sikátorban történt frenetikus dugásunkra gondolni, hogy megránduljon a farkam a farmerban, és gyorsan a mobilomért nyúltam.

Túl korai volt még Ash-nek üzenetet küldeni? A pokolba is, talán ráférne egy ébresztés.

Ezzel a gondolattal a fejemben előkerestem a számát, és írni kezdtem. Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy még ma is érezni akarlak? Hát ez kurvára sikerült.

Vigyorogva küldtem el az üzenetet, és azt kívántam, bárcsak láthatnám Ash reakcióját, amikor elolvassa. Minden igaz volt, olyan izmaimat éreztem, amelyekről a tegnap este előtt nem is tudtam, hogy léteznek, és az emlékeztető, hogy Ash mennyire vad és féktelen volt velem, felgyorsította a pulzusomat.

Ash: Te is határozottan, hogy nyomot hagytál. Többet is, ami azt illeti. ~kacsintás~

Tényleg? Az ujjaidon kívül? Mondd meg hol, és legközelebb jól megpuszilgatom, ha találkozunk.

Ash: Ezt be is tartatom veled.

A pokolba. Igen. Valami, amire izgatottan várhatok a kétségtelenül egyhangú nap után. Újra az időre pillantottam, és felsóhajtottam, amikor rájöttem, hogy a szabadságom véget ért.

Kinyitottam az ajtót, majd felkaptam a hátizsákomat az egyik vállamra, miközben az épületre írt feliratot néztem; South OceansideKözépiskola.

A negyedik, és remélhetőleg utolsó iskolám, mivel pár hónap múlva érettségiznék. Messze jobban szerettem Dél-Kaliforniát, mint bármelyik más helyet, ahol eddig kénytelen voltam maradni, különösen a tegnap este után. Nem rossz módja annak, hogy elkezdjem a tanév hátralévő részét.

Még egyszer utoljára megnéztem a telefonomat, miközben a főbejárat felé vettem az irányt, és amikor nem láttam újabb üzenetet, némára kapcsoltam. Volt egy olyan érzésem, hogy ma az időm nagy részét Ash-re gondolva fogom tölteni, de most valaki másra kellett fordítanom a csáberőmet. Tapasztalatból tudtam, hogy év végén átiratkozni azt jelenti, hogy be kell érnem azzal az osztállyal, amelyikben maradt szabad hely, de reméltem, hogy lesz valaki a pultnál, aki nem lesz immunis a vonzerőmre.

Szerencsémre, egy harmincas nő állt a pult mögött, amikor beléptem, én pedig rámosolyogtam, elővillantva a gödröcskéimet, miközben a névtáblájára pillantottam.

– Üdvözlöm, Ms. Haddaway, RyderEllis vagyok. Ez az első napom itt. Tudna nekem segíteni?

Igen, a tekintete a gödröcskémre szegeződött, de aztán pislogott egyet, és meleg mosollyal köszöntött, még akkor is, ha az arca kissé kipirult. – Hát, persze. Szívesen segítek neked, Ryder. Csak hadd hozzam a papírjaidat.

Miközben elmondtam az adataimat, beírta az egészet, és amikor felbukkant a beosztásom, felolvasta nekem, én pedig elkomorodtam. Drámaóra? Testnevelés első óra? Ez csak valami vicc lehet.

– Valójában, Ms. Haddaway... –a pult felé hajoltam, hogy közelebb kerüljek. –Jövőre művészeti iskolába szeretnék menni, szóval nagyon hasznos lenne, ha ez lenne a tanórákon kívüli kreditem. Van rá mód, hogy kicseréljem az egyiket?

Nyelt egyet a közelségemtől, és elszakította a tekintetét, hogy visszanézzen a számítógépre. –Hm... –Beírt valamit, aztán azt mondta.–Mr. Delaney órái tele vannak, de gondolom, felhívhatom, hátha be tudna szorítani téged.

– Ó, megtenné? Az nagyszerű lenne –mondtam, és drukkoltam, hogy ez a Mr. Delaney nevű fickó nagylelkű legyen.

– Oké, adj egy percet.

Amíg ő tárcsázott egy számot, én fel-alá járkáltam. Tudtam, hogy most már várnak rám a vasárnap esti művészeti órák, de nem voltam benne biztos, hogy mennyire fogok tudni figyelni, ha Ash elvonja a figyelmemet.A dráma nem igazán volt az én műfajom, úgyhogy remélhetőleg ez a Ms. Haddaway csodát tud tenni.

– Jó hírek –mondta a nő, és letette a telefont. –Mr. Delaney hajlandó felvenni téged az első órára, úgyhogy hadd cseréljek ki néhány dolgot, és máris kész vagy.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. –Maga egy istennő! Köszönöm.

Átnyújtotta az órarendem kinyomtatott változatát, valamint egy iskolatérképet, amelyen bejelölte az egyes termeket, ahol óráim lesznek.

– Tökéletes. További szép napot, Ms. Haddaway–mondtam, és rákacsintottam, miközben kifelé indultam az irodából. A térkép alapján úgy tűnt, hogy a művészeti terem az iskola hátsó része felé van. Ránéztem a folyosón lévő órára, és felgyorsítottam a tempót.

Megnéztem a kinyomtatott teremszámot, és balra fordultam a hátsó folyosón. A diákok úgy rohantak el mellettem, mintha bármelyik pillanatban megszólalhatna a csengő, és amikor végre elértem a művészeti teremhez, már azelőtt hallottam a teli osztály zsongását, hogy beléptem volna.

De még az ajtóig sem jutottam el, amikor megálltam.

Először a magas, ingben lévő férfi keltette fel a figyelmemet. Hátulról nézve ugyanolyan karcsú, izmos teste volt, mint annak, akit tegnap este közelről láttam, egészen a nadrágja szabásáig és a haja aranyszínű árnyalatáig. Kizárt, hogy ugyanaz a személy lenne. Az agyam tréfát űzött velem, és Ash-t az új rajztanárom személyébe helyezte át.

Aztán megfordult.

A lélegzetem a torkomban akadt, amikor a szürkéskék szemek az enyémbe meredtek, és rájöttem, hogy nem képzelődöm.

Szent ég, Ash itt volt? Hogy talált rám? És hogy lehetett, hogy ilyen jól nézett ki már reggel?

Éreztem, ahogy mosolyra húzódik az ajkam a férfi láttán, a testem azonnal eszembe juttatta, ahogy az övé az enyémhez simult. Az arcán még akkor is öröm csillogott, amikor a szemében meglepettség villant fel, de amikor lenézett a kezemben tartott órarendre és a vállamon cipelt táskára, zavarodottság barázdálta a homlokát.

Várjunk csak... Nem miattam volt itt, ugye? Nem. Ez nem történhetett meg.

Ash volt a... tanárom?

Mintha ő is ugyanerre a következtetésre jutott volna, Ash elindult felém, és ugyanúgy a válla felett hátranézett, mint tegnap este, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem hallgatózik.

– Ryder? Mit keresel itt?

– Épp ugyanezt akartam kérdezni tőled.

– Ez az én órám. Én vagyok itt a rajztanár.

Lenéztem a kezemben lévő papírra, és az órarendemben szereplő névre pillantottam, közvetlenül az időpont és az óraszám alatt. –Mr.... Delaney?

Hányinger hulláma gördült végig a gyomromon, ahogy darabról darabra minden kezdett a helyére kerülni.

– Te vagy Mr. Delaney?

Ash nem pislogott, meg sem mozdult, ahogy rám meredt, és egy másodpercig azon tűnődtem, vajon lélegzik-e egyáltalán.

Hogy történhetett ez? Hogy lehet, hogy a tegnap esti szexi idegen és a rajztanárom egy és ugyanaz? Nem tudtam felfogni a dolgot. Egy lépést tettem előre, hogy megkérdezzem Ash-t, de ő hátralépett egyet.

– Én...

– Menj és foglalj helyet. –A jéghideg hangnem úgy vágott belém, mint egy kés. Ash sarkon fordult, és éppen el akart menni. De még mindig nem egészen értettem, mi történik itt.

– Ash...

Ash olyan gyorsan pördült meg, hogy éreztem, ahogy a levegő elsuhan mellettem. –Mr. Delaney vagyok, ahogy az előbb már rámutattál, és azt javaslom, tedd, amit mondtam,menj és foglalj helyet.

Az állkapcsán az izmok megrándultak, ahogy rám nézett, és tudtam, hogy nem viccel. Nyilvánvalóan nem ez volt a megfelelő hely és idő arra a beszélgetésre, amit meg kellett ejtenünk. De ahogy a tekintetem az összeszorított állkapcsán át a nyakára vándorolt, észrevettem egy kis lilás foltot a bőrén.

A környezetem ellenére áruló farkam lüktetett a látványtól, a folt a tegnap esti sikátorra emlékeztetett. Mintha érezte volna a tekintetem irányát, és hallotta volna a gondolataimat, Ash felnyúlt, és az inge gallérját a folt fölé húzta.

– Menj, Ryder. Most.

Az elbocsátás éppoly kemény volt, mint amilyen hideg, és minden erőmre szükségem volt, hogy ne válaszoljak.

Hűha. Tíz perccel ezelőttiigAsh, bocsánat, Mr. Delaney, ebből az istenverte osztályteremből küldött nekem üzenetet, most pedig úgy viselkedett, mintha pestises lennék. Úgy értem, megértettem, ez pokolian kínos volt. De úgy viselkedett, mint egy totális fasz.

Megmarkoltam a hátizsákom pántját, és úgy döntöttem, hogy jobb, ha most már megyek és helyet foglalok, hiszen itt nem jutok semmire. Ahogy becsúsztam a terem hátsó részében lévő szabad helyre, sóhajtottam egyet, hálásan, hogy legalább nem vagyok a többi osztálytársam látóterében.

Az utolsó dolog, amire szükségem volt, hogy az új gyerek minden mozdulatát figyeljék. Különösen, amikor az újonc nem tudta levenni a szemét a rajztanárukról.

Ledobtam a táskámat a padlóra, és előkaptam a füzetemet, a tollakat és a ceruzákat, nem tudtam, mit fogunk ma csinálni. Úgy tűnt, Ash még mindig a gondolatait rendezte, mert az íróasztala mögé húzódott, és bámult lefelé. Amíg ő valami másra koncentrált, én úgy döntöttem, hogy küldök neki néhány válogatott gondolatot a ma reggeli seggfej viselkedéséről.

Nem mintha, most ebben a pillanatban el is olvasná, de azért dühös voltam.

Miért nem mondtad, hogy középiskolai tanár vagy? Talán akkor nem lett volna olyan kínos a ma reggeli helyzet.Már éppen hozzá akartam tenni, hogy nem kellett volna ilyen seggfejként viselkednie, amikor a szemem sarkából láttam, hogy Ash kiegyenesedik az asztala mögött, és kurvára nem hittem a szememnek, de elővette a telefonját.

A szívem majdnem megállt, amikor átolvasta a szavaimat, és legszívesebben az asztalom alá süllyedtem volna. Arra számítottam, hogy felnéz rám, és tőröket lő felém a tekintetével, de megdöbbenve láttam, hogy a hüvelykujjai gyorsan mozogni kezdenek a képernyőn.

Ash: Semmi sem tehette volna ezt kevésbé kínossá. Te a kibaszott tanítványom vagy. Nem gondoltad, hogy ezt a fontos információt meg kell volna említened tegnap este?

A szavaiból áradó düh és vádaskodás láttán tátva maradt a szám, és az arcom kipirult. Nem szándékosan tettem, és mégis úgy viselkedett, mintha valahogy átvágtam volna.

Hát, kapja be. Nem csináltam semmi rosszat. Miért viselkedsz úgy, mintha szándékosan tettem volna?

Ash: Mert még gyerek vagy.

18 éves vagyok. Most szórakozott velem ezzel a szarsággal? A pulzusom lüktetett, miközben dühöngtem.

Ash: Nem csinálom ezt veled, Ryder. Ez nem helyénvaló.

Ez ékesszólás volt. Megráztam a fejem, az arcom belsejét harapdáltam, és legszívesebben tomboltam volna, hogy milyen igazságtalan és konok volt. De mivel erre képtelen voltam, a hozzá legközelebb álló dolgot tettem.

Tényleg? Hát, az sem, hogy tegnap este belém dugtad a farkad, de nem hallottam, hogy EMIATT panaszkodtál volna. Ugye?

– Ryder. –Ash szigorú hangjára a fejem és a farkam is felkapta a fejét.

Amit az imént küldtem, az átlépett minden egyes határt, ami most közöttünk létezett. De csak azért, mert ő képes volt átkapcsolni egy kapcsolót, és úgy bánni velem, mint egy totális seggfejjel, kevesebb, mint huszonnégy órával azután, hogy bennem volt, ez nem jelentette azt, hogy én is képes vagyok rá.

– Tudom, hogy új vagy az osztályomban, de nem engedélyezem a mobilozást és az üzengetést. Kérlek, tedd el a telefonod, és mindenki más foglaljon helyet. Mindjárt kezdünk.

Ha egy pillanatig is azt hitte, hogy nem tudom, mit csinál, akkor csak áltatta magát. De mint a jó tanuló, aki általában voltam, feljebb emeltem a csípőmet, és a zsebembe csúsztattam a telefont.

– Bocsánat, uram.

Azok a kemény, szürke szemek, amelyek előző este olyan viharosak voltak, olvadt acélra emlékeztettek, amikor hunyorogva bólintott. –Csak gondoskodjon arról, hogy ez ne forduljon elő még egyszer.

8

 

Ash

 

Fordította: Aemitt

 

A SZÍVEM olyan hevesen vert, hogy alig hallottam valamit a fülemben zúgó vér miatt. Ez nem történhetett meg. Én egy tisztességes emberi lény voltam. Nevetségesen sok adót fizettem, távol tartottam magam a börtöntől, és a legkeményebb drog, amit fogyasztottam, egy-egy ital volt némelyik hosszú nap után.

Mi a faszt tettem, hogy ezt érdemeltem?

Megkönnyebbülésemre a mobilom képernyője sötét maradt, de nem kockáztathattam, hogy Ryder egyik üzenete felbukkanjon, és valaki megláthassa. Bedugtam az egyik fiókomba, és az agyam zakatolt. Hogy hagyhattam, hogy ez megtörténjen? A szexi, karizmatikus pasi, akivel összejöttem, nem az a huszonéves volt, akinek eddig képzeltem, hanem egy középiskolás? Egy gimnazista az osztályomból?

Rosszul voltam, miközben kényszerítettem magam, hogy tovább lélegezzek. Tanítanom kellett egy osztályt, és ha nem kezdem el hamarosan, rájönnek, hogy valami baj van, és ez volt az utolsó, amire szükségem volt.

Lenéztem az tanórai vázlatra, amit tegnap este átdolgoztam, amikor nem tudtam aludni, és elnyomtam magamban pár káromkodást. Még a projektet is Ryder ihlette –milyen ironikus. Az, hogy tőle származott az ihlet, nem jelentette azt, hogy azt akartam, hogy jelen legyen az óráimon.

Amikor elengedtem az íróasztalom, láttam, hogy a kezem nem csak remeg, de még mindig rajta volt a téglafal okozta dörzsölés nyoma. Gyorsan a zsebembe dugtam őket, miközben az íróasztalom elejéhez sétáltam. A fecsegés elhalkult, amint előtérbe kerültem, de még ha mindenki rám is figyelt, Ryder tekintetét éreztem a legjobban. Amúgy is csak az arcát láttam magam előtt, amikor lehunytam a szemem, nem volt szükségem arra, hogy konkrétan ránézzek, az csak rontott volna a helyzeten.

– Jó reggelt –mondtam, bár ez minden volt, csak nem egy jó reggel.

– Jó reggelt –válaszolták kórusban.

– Tudom, hogy valószínűleg mindannyian arra gondoltok, hogy közeledik a tanév vége, és ez azt jelenti, hogy kímélnem kellene titeket, igaz?

Amikor a bólogatások és egyetértések elhangoztak, közel álltam ahhoz, hogy azt mondjam, jó, csesszétek meg a projektet, és csináljatok, amit akartok. Megnyugodhatnék, elmehetnék a tengerpartra, és úgy tehetnék, mintha a mai nap meg sem történt volna.

Sajnos, valahol bennem lakozott a felelősségteljes tanár valamiféle látszata, és nem tudtam megtenni.

– Tévedés –mondtam. –Még egy projektet szeretnék tőletek, és ez olyan lesz, ami ki fogja tölteni a hátralévő itt töltendő időt.

Amikor néhány lázadó nyögés megütötte a fülemet, nekidőltem az íróasztalom szélének, keresztbe tettem a karom, és alaposan, hosszan körülnéztem a teremben. Nem akartam Ryder irányába pillantani, még csak közel sem, de a tekintetünk mégis összeakadt. Rövid volt, nem hosszabb egy szívdobbanásnál, de elég volt ahhoz, hogy egy pillanatra elveszítsem a figyelmemet.

– Néhány hét múlva szeretném, ha bemutatnátok egy ábrázolást valamiről, amit szépnek találtok. Ez nem egy gyors vázlat, srácok. Bármilyen médiumot választhattok, akár szobrászatot vagy vegyes technikát is, de nagyméretűnek és bonyolultnak kell lennie. Használjátok a mai napot bátran az ötletelésre, és tudjátok, hogy a folyamat minden egyes lépését be kell nyújtanotok. Ez azt jelenti, hogy vázlatokat, fényképeket a folyamatban lévő munkáról, stb., hogy biztosak lehessünk abban, hogy nem az utolsó pillanatban dobtok össze valamit, és vesztegetitek az én és a ti időtöket is egyaránt. Van kérdés?

Tara, az egyik legjobb tanítványom felemelte a kezét.

– Mondd csak, Tara.

– Amikor azt mondja, hogy gyönyörű, akkor tájra gondol? A tájképre? Vagy bármi lehet?

Vagybárki. Kiszorítottam a gondolatot a fejemből. –Nos, a szépség szubjektív, nem igaz? Amit én szépnek találok, azt lehet, hogy te nem, és fordítva. Egyetértesz?

Bólintott.

– Ennél a projektnél szabad kezet kaptok. Keressetek valamit, ami megragadja a szemeiteket, ami arra inspirál, hogy alkotni akarjatok. Tudni akarom, mit éreztek, amikor ránéztek erre a műre anélkül, hogy elmondanátok. És ha ez egy naplemente vagy egy nő, aki virágot árul az utcán pár dollárért, az nekem megfelel. Csak éreztessétek velem, amit ti éreztek. Mutassátok meg, hogy ti miért tartjátok gyönyörűnek.

Vicces, hogy néhány óra és egy kis tisztánlátás mennyire át tudja alakítani azt, hogy kit találsz szépnek. Valójában nem. Nem volt vicces. Kurvára borzasztó volt.

– Egyéb kérdés? –kérdeztem.

– Nekem van egy –szólalt meg Eddie, kétes vigyorral az arcán.–Volt egy kis etyepetye a hétvégén, Mr. Delaney? –Amikor elkomorultam, a nyakamra mutatott. –Valakinek szüksége van egy sálra.

– Vagy garbóra –jött egy másik hang hátulról. Kuncogás hallatszott, és éreztem a pánik felerősödését, mintha azonnal tudták volna, ki okozta azokat a nyomokat.

Visszarángattam a galléromat a helyére, próbáltam lelassítani a száguldó pulzusomat, vagy legalábbis nem mutattam, hogy ez akkora nagy ügy, még akkor is, ha egy diák által okozott szívásnyom kurva nagy ügy volt.

– Elég volt –mondtam határozottan. Én voltam az a tanár, akivel viccelődhettek anélkül, hogy egy nap elzárást kaptak volna. Ha nem lettem volna ennyire elmerülve a gondolataimban, elengedtem volna ezt a megjegyzést. Most azonban azt mondtam –A tanóra hátralévő részében van időtök, hogy előálljatok egy ötlettel, úgyhogy azt javaslom, kezdjetek hozzá.

Néztem, ahogy mindannyian előveszik a füzetüket és a vázlattömbjüket, aztán nekiláttak a feladatnak. Fontolgattam, hogy visszamegyek az asztalomhoz, de tudtam, hogy ha megteszem, csak a saját fejemben fogom találni magam, és olyan dolgokat, személyeket bámulok, amiket nem kellene bámulnom.

Az utolsó dolog, amire szükségem volt, hogy rajtakapjanak, amint az új fiú után sóvárgok, pedig pontosan így kellett volna gondolnom rá: gyerekként. Mint a többi diákomra. A probléma az volt, hogy Rydert nem így ismertem meg. Úgy ismertem meg, mint egy érdekes férfit, aki mindent megtett azért, hogy felkeltse a figyelmemet, és most, hogy megkapta, nem tudtam elvonatkoztatni tőle.

Mivel tudtam, hogy a legjobb, ha lefoglalom magam, átsétáltam az osztály másik oldalára, és fel-alá jártam a padok között. Gondoskodtam róla, hogy minden diákomnak megadjam a szükséges időt, hogy minden ötletet megoszthassanak velem.

Örömmel láttam, hogy a különböző ötletek sokfélék voltak, és büszkeséggel töltött el, hogy ez a bizonyos osztály valóban kiélte kreatív és változatos oldalát. Ígéretes tanulók ültek ma itt, köztük a legújabb tanuló, akiről első kézből tudtam, hogy nagyon tehetséges művész.

Valahogy sikerült úgy végigjárnom az egész termet, hogy nem néztem Ryder irányába, bár nagyon is tudatában voltam a tekintetének, valahányszor az irányába mozdultam. Azon gondolkodtam, hogy megúszhatom-e, ha teljesen elkerülöm őt, és visszamegyek az asztalomhoz. De amikor éppen a terem elejére készültem, meghallottam a hangját a hátam mögül.

– Nem akarja látni, mit szeretnék bemutatni önnek?

Igen és igen, és ez volt az egész kurva nagy probléma. Mert kizárt, hogy Ryder a művészeti feladatra utalt volna, amit én adtam ki, és ezt mindketten tudtuk.

Összeszedtem azt a kevéske méltóságot, ami még bennem volt, és felkészültem arra, hogy a gyönyörű arcát közelről láthatom, majd megfordultam, és láttam, hogy úgy dől hátra a székében, mintha semmi sem érdekelné a világon.

A pokolba is, ha nem küldött volna nekem egy dühös üzenetet, azt sem tudtam volna, hogy dühös. De ahogy közelebb léptem az asztalához, és hagytam, hogy a tekintetem végigjárja tökéletes arcának éles szögeit, észrevettem az arcának vörös árnyalatát és a szögletes állkapocs barázdált formáját.

Ryder talán megpróbálta eljátszani a hidegvérűt, lazát és az érintetlent, de feszültség áradt belőle, és nem szexuális jellegű.

Ránéztem az előtte lévő vázlatfüzetre, és azt mondtam magamnak, hogy viselkedjek úgy, mint egy profi, akinek lennem kell. Képes vagyok erre, képes vagyok néhány másodpercig beszélgetni vele, és túlélni. Legalábbis ezt próbáltam mondani magamnak.

Kinyújtottam a kezem, és a vázlattömb felé mutattam. –Oké, lássuk, mid van.

Ryder felvette a vázlatfüzetét, és áthajolt az asztalán, hogy átadja nekem, és valami a gesztusban felidézte, ahogy a kávézóban áthajolt, hogy megpróbálja megnézni a kemény farkamat...

– Ez olyasmi, amit gyönyörűnek találok, és gyakran szeretem rajzolni. Úgyhogy úgy gondoltam, hogy a legjobb, ha ott kezdem.

Visszapislogtam rá, félrelöktem az emléket, mielőtt lenéztem a kezemben lévő vázlatfüzetre. De az sem volt jobb. Több meztelen férfi testet ábrázoló vázlat volt ott, különböző pózokban.

Átlapoztam a következő oldalra, és amikor megláttam egy erős férfi kezet, akinek horzsolások voltak az ujjain, miközben kezében egy fa ecsetet fog, majdnem elejtettem a vázlattömböt. Felkaptam a fejem, és megpillantottam az önelégült mosolyt, amely most Ryder telt ajkán díszelgett.

– Nos, mit gondol?

Mit gondoltam? Ez az én kibaszott kezem volt, és ha lett volna bátorságom egy kicsit tovább nézegetni az első oldalon felvázolt képeket, volt egy olyan érzésem, hogy ott is magamra ismerek.

– Ez egy pontos ábrázolás, vagy úgy gondolja, hogy alaposabban tanulmányoznom kell a tárgyamat?

Fogalmam sem volt, mire van szüksége, de el kellett tűnnöm mellőle. Igen, azonnal. Kibaszottul. Most.

Ledobtam a vázlattömböt az asztalára, és megráztam a fejem. –Majd megbeszéljük ezt, ha kicsengetnek.

Nem vettem a fáradtságot, hogy megvárjam a válaszát, egyszerűen elsiettem a terem elejére, és az óra hátralévő részében az asztalom mögé ültem, pajzsként használva azt.

Kibaszott nagy bajban voltam. És nem a jó értelemben. Láttam, ahogy az életem lepergett a szemem előtt, miközben azon tűnődtem, hogy a fenébe is, én, aki többnyire becsületes állampolgár voltam, hogyan eshettem ilyen messzire a tisztességtől.

Ez volt az utolsó dolog, amit el tudtam volna képzelni, hogy ez történik velem ma reggel. De amikor megszólalt a csengő, és a diákjaim elkezdtek kivonulni az óráról, felnéztem, és láttam, hogy Ryder lassan feláll, és tudtam, hogy nem képzelődöm. Nem, ahogy a testem reagált.

Jézus Krisztus. Még most is, amikor már tudtam, az ülésből kibontakozó, izmos testének látványa ugyanolyan izgalomba hozta a farkamat, mint tegnap este. Tízszeresen átkoztam magam, ahogy hosszú lábai előre vitték a padsorok között. Mielőtt még közelebb ért volna, felálltam, nem voltam hajlandó hátrányban lenni ezzel a férfi... fiúval szemben.

– Látni akart, uram?

– Hagyd abba ezt a viselkedést, Ryder–mondtam. –Ez így is elég zűrös, anélkül is, hogy te még tovább tetéznéd.

– Tetézni? –gúnyolódott. –Ha nem viselkedtél volna úgy, mint egy totális pöcs, amint beléptem az ajtódon, akkor nem lenne ilyen a hozzáállásom. Szóval ne engem hibáztass, ez a te hibád.

Az ajtóra pillantottam, és amikor meggyőződtem róla, hogy kettesben vagyunk, újra Ryderre fordítottam a figyelmemet. –Sajnálom, de mit vártál, hogyan fogok reagálni?

– Ó, nem is tudom, mint egy emberi lény. –Megrántotta a táskája pántját a vállán. –Volt valami, amit tényleg el akartál mondani, vagy ez csak valami lezárás?

Éreztem, hogy a halántékomnál lüktetni kezd az ér. Amikor már nem tudtam mit mondani, Ryder sarkon fordult, és az ajtó felé indult. Már félúton járt, amikor képzeletben seggbe rugdostam magam, és eszembe jutott, hogy pontosan mit is kell mondanom. Megkerültem az asztalom, és kinyújtottam a kezem, hogy megragadjam.

Megállt, és lenézett a könyöke köré kulcsolódó ujjaimra. –Sajnálom, de ha az sms-ezés helytelen az órán, akkor az én érintésemis határozottan az.

Úgy engedtem el a karját, mintha áram lenne benne, és ökölbe szorítottam a kezem. –Csak tisztázni akartam a dolgokat.

– Ó, ez egyértelmű, Mr. Delaney. Lényegében azt akarja mondani, hogy nem fog megdugni az íróasztalán, mint tegnap este a téglafalnál. Értem. Örülök, hogy ezt tisztázta. Most pedig, ha megbocsát, matematika órára kell mennem.

9

 

Ryder

 

Fordította: Aemitt

 

KIBASZOTTUL hihetetlen. Ez volt az egyetlen szó, amivel le tudtam írni az elmúlt néhány órát.

Az angol órán hátul ültem a telefonommal az ölemben, és Ash üzeneteit görgetve próbáltam értelmet adni mindennek. Hogy lehetett a tegnap esti pasas ugyanaz a férfi, aki ma reggel olyan feszült fasz volt? Még ha olyan dögös is volt, mint ő, én nem csaptam volna le egy ilyen emberre. Mindent tudtam a sokkról, amit érzett, mert, helló, én is éreztem. És bármennyire is próbálta elfelejteni a tegnap este történteket, megtörtént. Ezen most már semmiféle ellenségeskedés nem változtatott volna.

Gyereknek nevezett, a kurva életbe.

A hüvelykujjam a billentyűzet fölött lebegett, erős volt a késztetés, hogy üzenetet küldjek Ash-nek, csak hogy felbosszantsam. Soha senkit nem utasítottam volna el úgy, ahogy ő engem, és ez nem esett jól.

Szerencséjére megszólalt a csengő, én pedig lecseréltem a telefonomat a térképre, hogy hova kell mennem legközelebb. Spanyol a hátsó folyosón... pár ajtóval lejjebb Mr. Delaneytől. Nocsak, nocsak, nocsak. Hát nem jött éppen kapóra?

A hátizsákomba dugtam a füzetet, amit nem is használtam, és követtem a tömeget a folyosóra. Bár ez volt az egyik nagyobb iskola, ahová jártam, úgy tűnt, hogy a legtöbb órám ugyanabba a közeli termek csoportjába korlátozódik. Feltételeztem, hogy a szekrényem valahol errefelé van, de még nem volt alkalmam megkeresni.

Ahogy befordultam a sarkon, a folyosón a ma reggeli bűntény helyszíne felé vettem az irányt, és a lábam kissé megtorpant, ahogy közelebb értem az ajtóhoz. Vajon Ash-nekegy újabb osztálya akart bemenni a csengetés előtt? Vagy volt lyukasórája? Nem értettem, miért érdekelt egyáltalán. Nem mintha a nyomára akartam volna bukkanni, és feleleveníteni a reggeli csúnya eseményeket. Ilyen hangulatban, amilyenben volt, valószínűleg csak még több sértegetést szórna rám, és tudtam, hogy nem tudnám tartani a számat.

Istenem, nem hittem el, hogy milyen szarságokat mondtam neki. Komolyan, ha bármelyik másik tanárom lett volna, álmomban sem jutott volna eszembe, hogy ilyeneket mondjak nekik. Az igazat megvallva, ha másképp állt volna hozzá a dologhoz, én sem beszéltem volna így vele. De az ösztönös reakcióm az volt, hogy visszavágjak, hogy lecsapjak, és ezért nem kérek bocsánatot.

A kezemben lévő papírra tapadt a tekintetem, eltökélten, hogy nem nézek be az osztályterembe. De amikor elsétáltam mellette, és halk nevetést hallottam kiszűrődni a teremből, földbe gyökerezett a lábam.

Ismerem ezt a nevetést. Már többször hallottam az előző este. Annak ellenére, hogy úgy akartam tenni, mintha az órarendem a legérdekesebb dolog lenne, amit valaha is olvastam, azon kaptam magam, hogy a folyosó azon oldalára megyek, ahol a terme volt.

A diákok elhaladtak mellettem, mindannyian a következő órájukra igyekeztek, de megkönnyebbültem, hogy egyikük sem fordult ebbe az irányba. Úgy tűnt, Ash-nek mégiscsak volt egy szabad órája. Amikor ugyanaz a nevetés ismét utat talált a fülemhez, a bosszúság, amit a délelőtt hátralévő részében sikerült elnyomnom, a felszínre tört.

Ki volt vele a teremben? Ki nevettette meg így? Még mindig dühöngtem a reggeli interakciónk miatt, mert Ash annyira megbotránkozott azon, amit tettünk, és most úgy nevetett Isten tudja kivel, mintha a világon semmi gondja nem lenne. De hacsak nem akartam bedugni a fejem és megnézni, úgy tűnt, hogy a kérdésem, hogy kicsodavolt vele, egyelőre rejtély marad, mivel nem akartam kétségbeesett csúszómászónak tűnni.

Ehelyett úgy döntöttem, hogy várok egy-két percet. Talán hallani fogok valamit? Egy nevet? Hogy egy másik tanár vagy diák volt-e az? Mindkét lehetőségtől összeszorult a gyomrom, a féltékenység éles, szúró fájdalma könnyen felismerhető volt, amikor azt kívántam, bárcsak én lennék az, aki abban az osztályteremben megnevetteti őt.

De nem, úgy tűnik, most csak azt tettem, hogy ellene szegültem.

– Hogy telik a reggeled? –Akárcsak a nevetése, Ash mély hangja is azonnal felismerhető volt.

– Jobb, mint Dave-é, aki ma a szokásosnál is csúnyábban arcra vágódott. Ember, neki lesz a legrosszabb zúzódása.

Fintorogtam. Ez határozottan nem úgy hangzott, mintha egy tanár mondaná, és a hangja sokkal inkább... kamaszos jellegű volt. Nem is beszélve a nevetésről, ami utána következett.

– Szerencsés, hogy nem tört be az orra. –Újra Ash.

– Nem is tudom. Lehet, hogy javulás lett volna, tudod, miután a duzzanat lement.

– Sam –mondta Ash, és a fülemet hegyeztem. –Ez nem szép dolog.

– Ó, sajnálom, Mr. Delaney–horkant fel Sam. –De tudod, hogy igazam van.

Amikor Ash szexi kuncogása visszaverődött a terme faláról, megmerevedett a gerincem. Ki a fene volt ez a Sam, hogy ilyen felszabadultan tudott beszélgetni és viccelődni Ash-sal? Abból, ahogy a diákok a rajzórámon piszkálták a kiszívás miatt, amit tőlem kapott, elég nyilvánvaló volt, hogy Ash közkedvelt tanár volt. De az érzés, amit ebből a beszélgetésből kaptam, egészen más szinten volt.

Ezt a beszélgetést, amelyet hallgattam, többnek éreztem, mint barátságosnak, többnek, mint egy diák beszélgetését a kedvenc tanárával. Majdnem olyan ismerősnek tűnt, mint a vele folytatott beszélgetésem...,de mégsem.

Föl-le néztem a folyosón, és amikor tiszta volt a terep, kicsit közelebb léptem a nyitott ajtóhoz. Igen, kíváncsi voltam, de nem tudtam megállni. És ekkor vettem észre, hogy a nyitott ajtó üvegbetétje visszatükrözi a bent lévő két személyt, és bingó, ez teljesen új szintre emelte a kukkolásomat.

Ashaz asztalának dőlt, és közelebb állt hozzá, mint, ahogy azt egy diáktól elvártam volna, egy magas, vaskos, hátizsákos srác, Sam.

– Van még ma edzésed iskola után? –kérdezte Ash, miközben Sam az egyik vállára vette a táskáját. –Tudom, hogy Collier edző azon gondolkodott, hogy átütemezi.

– Igen, úgy tűnik, családi ügyeket kell elintéznie, úgyhogy holnap duplán dolgozunk. Szóval, van kedved elmenni vacsorázni?

– Igen, elmehetünk.

Várjunk csak... mi a fasz? Kizárt, hogy amit az előbb hallottam, az tényleg az volt, amit hallottam... igaz? Az állam a padlón landolt, ahogy próbáltam értelmet adni ennek az egésznek. Ash talpra állt, majd a srác mögé nyúlt, hogy megrángassa a meglazult szíjat.

– Mit mondok neked mindig?

Ebben a szakaszban már majdnem az ajtókeretre szorultam, mert mi a fene folyik itt? A lelkem mélyén tudtam, hogy Ash nem az a fajta ember, aki kikezd a diákjaival, a fenébe is, majdnem rohamot kapott, amikor megtudta, ki vagyok. Szóval ki volt ez a Sam, és miért csúsztatta Ash most a hátizsákja pántját a karján?

Amikor a helyére került, Ash köréjük kulcsolta az ujjait, és közelebb rántotta magához a srácot, és a lélegzetem a torkomban akadt.

Kérlek, ne csókold meg, kérlek, ne csókold meg. De mint a vonatszerencsétlenségnél, most sem tudtam elszakítani a szemem.

– Ezt mindkét karodon hordanod kell. –Ash elengedte, hogy megveregesse a srác vállát. –Azok a könyvek nagyon nehezek, és elrontják a dobó karodat.

Ahogy ott álltam, a lábam földbe gyökerezve, csak bámultam, ahogy Sam hosszasan sóhajtott, és két szót mondott, ami az egész forgatókönyvet majdnem rosszabbá tette, mint amire gondoltam.

– Igen, apa.

Apa? Ezt biztosan rosszul hallottam. De ahogy kettejükre néztem, már láttam is. Ugyanaz a testalkat, ugyanaz a szőke haj...

Ó, Istenem.

Ash-nek volt egy fia?