37. - 38. - 39. - Epilógus

 

37

 

Ash

 

Fordította: Aemitt

 

BÁMULATOS volt, milyen lassan telik az idő. De úgy tűnt, hogy az életem mostanában így telik, egy véget nem érő óra másodpercmutatójának lassú ketyegése, és ahogy minden egyes nap jött és ment, úgy éreztem, mintha egyfajta transzban haladnék rajta keresztül.

Felkelni. Dolgozni. Hazajönni. Megismételni nap, mint nap.

Ez volt most az életem, és bár tudtam, hogy ez a biztonságos, a mindennapi rutin a legjobb, de lehetetlen volt kitörölni annak a néhány márciusi hétnek az emlékét. Azokat, amelyek rádöbbentettek arra, hogy mennyi minden hiányzik nekem.

Mindig úgy gondoltam magamra, mint aki elégedett, boldog, kiteljesedett a mindennapi életemben. De most, hogy Sam hamarosan leérettségizik, és boldog fiatal felnőttként elindul a világba, rá kellett döbbennem, hogy rajta és a munkámon kívül nincs semmim... a szó legszorosabb értelmében… semmim.

Visszatérhetnék a festészethez. Megpróbálnék újra eladni néhány darabot. Talán már a nyáron is elkezdhetném, hogy eltereljem a gondolataimat mindarról, ami az elmúlt hónapokban történt. De a gondolattól, hogy újra betegyem a lábam a műtermembe, miután utoljára ott voltam, a szívem belefájdult, és nem voltam benne biztos, hogy valaha is képes leszek újra bármire is koncentrálni, kivéve arra a gyönyörű fiatal srácra, akinek meztelenül pózoltam.

Amikor megszólalt a csengő, és a diákjaim elkezdtek beözönleni a terembe, észrevettem, hogy többen közülük nagy művészeti portfóliókat hurcoltak magukkal, és néhányan segítettek egymásnak a munkáikat a bemutatóasztalhoz vinni.

Ma volt a nagy nap, az utolsó osztályfeladat felfedése, és a tét nagy volt. Ez a projekt a végső jegyük nagy részét képezte, és sokat segíthetett abban, hogy az érettségi után felvegyék őket abba az iskolába, ahová majd járni szeretnének.

Felálltam, és az íróasztal alá toltam a székemet, miközben mindenki beszélgetni kezdett egymással, és ekkor az ajtó mellett valami mozgásra lettem figyelmes. Megfordultam, és láttam, hogy Aaron háttal sétál be az osztályba, egy kis kocsit irányítva, aminek a tetején valami lepedővel letakart dolog egyensúlyozott. A másik oldalon Ryder állt, stabilan tartva a darabot, és irányítva a kocsi sebességét. A tekintete a műalkotásra szegeződött, amelyet gondosan manőverezett be a terembe, és amikor a kocsi hátsó kerekei a folyosó és az ajtó közötti átmenethez értek, megdermedt.

– A picsába –grimaszolt Ryder, Aaron pedig megállt a helyén, és mielőtt tudtam volna, hogy mi az francot csinálok, odamentem hozzájuk.

– Segítsek?

Ryder felpillantott onnan, ahol a kezét a darabot tartó lepedőre szorította, és a szemében tükröződő heves koncentráció együttérzéssel töltött el. Nyilvánvalóan stresszelte, hogy a munkája millió darabra hullhat a földre, és megérezve a pánikot, ami mögötte rejlett, Aaronra néztem, és elmosolyodtam.

– Miért nem mész és foglalsz helyet? Az apád ma reggel hozta el a munkádat, már a bemutatóasztalon van. Majd én segítek Rydernek.

Aaron sóhajtott egyet, és bólintott, láthatóan megkönnyebbülve, hogy többé nem ő a felelős azért, hogy Ryder be tudja-e vinni az utolsó művészeti projektjét a terembe. Átmentem az általa megüresedett helyre, és az osztálynak háttal állva átpillantottam a kocsin, aholRyder rám szegezte a tekintetét.

Istenem, gyönyörű volt, ez nem volt kétséges, és mivel lehetőségem volt közönség nélkül nézni, megengedtem magamnak ezt a pillanatot. A frissen levágott haja rövidebb volt a szokásosnál, de ez csak kiemelte az arccsontját és a szögletes állkapcsát. Telt ajkai megfeszültek a művészete miatti aggodalomtól, és azok a babakék szemek hálás tekintettel néztek vissza rám.

– Köszönöm –mondta, mielőtt figyelmét a kocsira fordította volna. –Egy percig azt hittem, hogy elszállt, és majdnem kihánytam a reggelimet.

Kuncogtam. –Tudom, mire gondolsz –mondtam, miközben hátraléptem egy lépést, és óvatosan meghúztam a kocsi fogantyúját. –Még egy olyan látszólag egyszerű dolog is, mint a vászon mozgatása, elég lehet ahhoz, hogy kihulljon a hajad.

Ryder felpillantott a hajamra, amit hátrasöpörtem az arcomból, ugyanarra a hajra, amibe beletúrt a keze, miközben újra és újra eszméletlenül megcsókolt. Félmosolyra húzta a száját. –Úgy tűnik, a tiéd visszanőtt.

Bólintottam, miközben a kocsi saját végét átemelte a folyosó és a terem közötti átjárón. –Látod, szóval nincs ok az aggodalomra.

Egy másodpercre megálltunk, hogy Ryder máshová tehesse a kezét, amellyel a lepedő alatt lévő valamit rögzítette. –Nem aggódtam emiatt annyira.

Rápillantottam a rövid hajára. –Igaz, valóban nem úgy tűnik, hogy aggódtál.

– Nem, inkább attól féltem, hogy ezt nem fogod látni. –A köztünk lévő darabra mutatott, majd halkabbra fogta a hangját. –Pedig nagyon szeretném, ha ezt látnád.

Ekkor jött a felismerés, hogy bármi is volt most a lepedő alatt, bármit is segítettem Rydernek az utolsó általam tanított órájára becipelni, az az, amin aznap a műtermemben dolgozott. Az, ami örökre az agyamba égett.

Hogy a fenébe tudtam ezt elfelejteni? Nem azt, hogy mi történt, hanem azt, hogy miért?

Az a szívszorító mosoly, amit Ryder oly gyakran villantott, most először jelent meg, mióta elváltak útjaink. –Ne mondd, hogy elfelejtetted.

Baszdmeg. Nyeltem egyet, és hirtelen azt akartam mondani neki, hogy tolja vissza ezt az átkozottat a folyosóra, hogy megnézhessem, milyen titkok rejtőznek alatta. De mielőtt egy szót is kiejthettem volna, Ryder megint megindult, és óvatosan előre tolta a kocsit.

– Most már boldogulok. Köszönöm –mondta, mintha nem keltette volna fel a vészharangokat a fejemben. De hacsak nem akartam felfordulást okozni, meg kellett bíznom benne. Le kellett nyugodnom.

Ryder nem tenne semmi olyat, ami veszélyeztetne engem vagy a karrieremet, ezt már tudtam. Szóval, ha az agyam ezt át tudná adni a szeszélyes szívemnek, hogy ne kapjak agyvérzést, az fantasztikus lenne.

Mikor végre összeszedtem magam, hogy valamennyire uralkodjak magamon, megfordultam, hogy lássam, Ryderleparkolta a kocsit a bemutatóasztal mellé, és visszament az asztalához. Be kellett ismernem, hogy a kíváncsiságom kezdett felülkerekedni rajtam. Mi a fene lapulhatott a lepedő alatt?

Csak egy módon lehetett kideríteni.

Visszafordultam a pletykáló diákjaim felé, és tapsoltam, hogy felhívjam a figyelmüket. –Oké, mindenki, le tudnátok nyugodni, kérlek? Tudom, hogy mindannyian keserűen csalódottak vagytok, hogy ez az utolsó közös óránk, és azzal vagytok elfoglalva, hogy egymást vigasztaljátok, de el kell kezdenünk.

Éljenzések és nyögések kórusa hallatszott, amikor mindannyian helyet foglaltak, én pedig nekidőltem az asztalom szélének.

– Sok prezentáción kell ma végigmennünk, ezért rögtön belevetjük magunkat, és bár szívesen fogadom a művészhez intézett kérdéseket és az egyes művek bemutatása után az őszinte kritikákat, elvárom, hogy a teremben mindenki udvariasan és tisztelettudóan fogalmazza meg véleményét. Mindenki látásmódja nem mindig a sajátja. Ez a művészet szépsége, és mindannyian azért vagyunk itt, hogy tanuljunk és fejlődjünk.

Végigpásztáztam a termet, hogy lássam, mindenki egyetértően bólogat, de ügyeltem arra, hogy a szememet távol tartsam a leghátsó saroktól. Már tudtam, hogy Ryder értette, hogyan zajlik egy csoportos művészeti kritika. Nem kellett rá néznem, hogy megerősítést kapjak.

– Oké, kezdjük Tarával. Gyere ki, és mutasd meg, mi inspirál téged. Mit jelent számodra a szépség.

A diákok egyenként elvették a munkájukat a bemutatóasztalról, és a projektmappájukkal együtt az osztály elé hozták. Rengetegféle médium és ötlet volt kiállítva, és mindig nagyon érdekes volt látni, hogy az egyes diákok honnan merítettek ihletet.

Tara a híres Moulin Rouge-i szélmalomról készült olajfestményt választotta az Eiffel-toronyról szóló eredeti ötlete helyett, Casey pedig az édesanyja rózsáiról készült fémszobrot, de Aaron volt az, aki a legjobban meglepett. Egy három szénrajzból álló sorozatot készített a szüleiről, mindegyik egy-egy véletlenszerű pillanatot ábrázolt a közel harminc éve házasságban élő pár között.

Szépséget kértem, és azok a kettejük közötti privát pillanatok lélegzetelállítóak voltak, de az ő művészi fejlődése is. Amikor az egyik osztálytársa megkérdezte, hogyan emelte a vázlatait az első alapvázlattól a véglegesig, a válasza majdnem ledöntött a székemről.

– Igazából sok időt töltöttem Ryderrel, gyakorlással. Nagyon jó, és részt vett azon a művészeti alkotóműhelyen, ahol nagyon jó technikákat sajátított el. Szóval igen, ő segített megtanulni, hogyan kell ezeket csinálni.

A terem hátsó részébe néztem, ahol Ryder felemelte az állát. Tudta, hogy megmentette ennek a kölyöknek az irháját, és Istenemre esküszöm, ettől még jobban tiszteltem őt. Gyakran elgondolkodtam azon, hogyan múlatta az idejét azokban a hónapokban, amióta nem találkoztunk, és a tudat, hogy segített Aaronnak, büszkeséggel töltötte el a szívemet.

– Ezek gyönyörűek, Aaron. A szüleid látták már őket? –Aaron lehajtotta a fejét, és elpirult. –Nem, ööö, hamarosan lesz a házassági évfordulójuk, és gondoltam, bekereteztetem nekik.

Bólintottam, felálltam, és megszorítottam a vállát. –Szerintem tetszene nekik, és ha tanácsra van szükséged a szereléssel és a keretezéssel kapcsolatban, csak szólj.

Néhány tompa kuncogás visszhangzott a teremben, a „szerelés” kifejezés nyilvánvalóan nagy sikert aratott az idősebbek körében. Megfordultam, hogy szemügyre vegyem őket. –Olyan érett.

Ez újra megnevettette őket, miközben az egyetlen másik személyre néztem, aki még nem mutatta be a munkáját. Ryder széles mosollyal az arcán, az elméje nyilvánvalóan a többiekkel együtt a süllyesztőben volt, miközben én egy gyors imát küldtem az égbe, hogy bármit is fog leleplezni, ne legyen semmi olyan, ami miatt a) kirúgnának, vagy b) börtönbe kerülnék.

– Oké, Ryder–mondtam, és az ujjamat rá szegeztem. –Te jössz.

Amint ez a két szó kicsúszott a számon, legszívesebben tarkón vágtam volna magam, de szerencsére ő arra koncentrált, hogy a munkáját a bemutatóasztalról előre vigye. A kocsit a terem közepére tolta, ezúttal nem volt szükség segítségre, majd mindenki felé fordult.

Bámultam a festékfoltos lepedőt, a vér csengett a fülemben, miközben a szívem percenként millió kilométeres ütemben vert. Édes Jézusom, tényleg meg kellett volna néznem, hogy mit fog ma bemutatni.

– Szóval a projektemhez nemcsak olyasmit választottam, ami számomra gyönyörű és... inspirált, hanem olyasmit is, amit szeretek.

Miközben próbáltam feldolgozni, amit az imént mondott, Ryder a lepedőért nyúlt, és lerántotta.

Megdöbbentő volt, kínzó, és olyan hihetetlenül intim, hogy nem volt tévedés, a művész szeretettel alkotta meg, hogy tisztelegjen egy olyan emlék előtt, amelyet nem akart elfelejteni.

Egy emlék, amelynek én voltam a középpontjában.

Mert a férfi, akit Ryder olyan bonyolultan lemásolt és szeretett, én voltam.

38

 

Ryder

 

Fordította: Aemitt

 

VALAMI, amit szeretek... Inkább valaki, akit szerettem. Ashtekintete találkozott az enyémmel. A szavaimon való meglepődés nyilvánvaló volt, de nem időzhettem a dolgon, nem akkor, amikor mindenki előtt prezentáltam.

Lehúztam a lepedőt a szobromról, és hallottam az osztálytársaim reakcióját, ahogy jól megnézték, mit csináltam. Hosszasan gondolkodtam azon, hogy milyen formát adjak Ash-nek, de azok után, ami köztünk történt, azon kaptam magam, hogy a lehető legvalóságosabb módon akarom életre kelteni. Ez volt az egyetlen módja, hogy most az enyém legyen, bármilyen szánalmasan is hangzott, de könnyebb volt szembenézni Ash-sel a való életben, amikor tudtam, hogy hazamehetek a szoborhoz.

Ash még mindig a mellszobrot bámulta, azt, amelynek tökéletesítésével annyi éjszakát töltöttem, de most, hogy ott állt mellette, rájöttem, hogy még mindig nem sikerült teljesen megörökítenem a tökéletességét. Lehetetlen volt, ezt tudtam, de a fenébe is, azért elég közel járt hozzá.

Láttam az aggodalmat a szemében, amikor eszébe jutott, hogy amit bemutatok, az valami olyasmi, amihez ő pózolt, de nem kellett aggódnia, hogy felfedem a titkunkat. Nem állt szándékomban ezt megtenni, soha, de soha, és semmiképpen sem az osztálytársaim előtt.

Csak ő látja a szobor vonalait, és felismeri őket sajátjaként, egészen a bordáin lévő hegig. Sokáig nem szólt semmit, csak bámulta az alkotásomat, ezért úgy döntöttem, követem az előttem járók példáját, és elmagyarázom, mit csináltam.

– Elég sok vázlattal kezdtem, és néhány héttel ezelőttig nem voltam biztos abban, hogy milyen médiumban szeretnék dolgozni. Nagyon szeretek agyaggal dolgozni, és bár sok próbálkozásra és hibára volt szükség, nagyon elégedett vagyok azzal, ahogyan ez sikerült.

Előreléptem, rámutattam az általam használt bronzszínű fémfestékre, miközben folytattam a leírást arról, hogyan jött létre az egész, és a különböző technikákról, amelyekkel az egészet fel lehet dobni. Nem mertem Ashre nézni, miközben magyaráztam, és csak amikor befejeztem és hátraléptem, vetettem rá egy pillantást.

Kissé megrázta a fejét, de a szemei csillogtak. –Ez... ez csodálatos, Ryder. Igazán. Büszke lehetsz rá.

Észre sem vettem, hogy visszatartottam a lélegzetemet, amíg az egész ki nem tört belőlem.

Ash-nek tetszett. Talán azt is ki mertem jelenteni, hogy több, mint tetszett neki. Tudnia kellett, hogy mindent beleöntöttem, ami bennem volt, és az arcán egyáltalán nem látszott rosszallás. Nem mintha ez bármiféle reményt adott volna nekem, de talán egyfajta elégedettséget a köztünk lévő zűrzavar ellenére.

– Köszönöm, uram.

Ash egy pillanatig még tartotta a szemkontaktust, aztán megköszörülte a torkát, és az osztályra nézett. –Rendben. Van kérdésünk vagy kritikánk Ryderhez és a szobrászatához?

Több kéz is felemelkedett, és az óra hátralévő részében a csengő megszólalásáig válaszolgattam. Ahogy mindenki távozott, rájöttem, hogy nem sietek annyira a következő órámra. Volt valami, amit már régóta meg akartam tenni, és most vagy soha.

A terem elejére mentem, amikor az utolsó néhány diák elindult kifelé. –Mr. Delaney?

Ash felemelte a fejét, és amikor éppen szólni akartam volna, a tekintete a vállamra siklott, és gyorsan intett. –Találkozunk az érettségin, Tara.

Elfordítottam a fejem, hogy lássam, Tara ránk mosolyog, és amikor kilépett a folyosóra, és az ajtó becsukódott mögötte, rájöttem, hogy végre egyedül vagyunk.

Lassan hátrafordultam, hogy lássam, Ash figyelme visszatért a szoborra. Amikor végigfuttatta az ujját az oldalra döntött állán, ahogy az arca volt aznap délután a műteremben, a torkomban akadt a lélegzetem.

– Ez én vagyok –mondta olyan halkan, hogy alig tudtam kivenni. –A záró projekted egy meztelen mellszobor...

– Valami szép –mondtam. –Valamiről, vagy valakiről, aki inspirál engem.

Ash szeme megenyhült. Lassan végighúzta ujjait a szobor nyakának hosszú vonalán, az ádámcsutkán, majd megrázta a fejét.

– Ryder, a részlet ebben a... –Amikor úgy tűnt, hogy Ash nehezen találja a szavakat, úgy döntöttem, segítek neki.

– Aprólékosan pontos? Annak kellene lennie. Minden szabad percemet ezzel töltöttem.

Ash ujjai lefelé vándoroltak a mellkasa mellett a feszes hasizmok domborulatai és barázdái fölött, amelyeket gondosan árnyaltam a fémspray sötét árnyalataival. Amikor elérte a bordáin lévő heget, a tekintete ismét megtalálta az enyémet.

– Ez volt az eredeti ötleted? Vagy csak... utólag döntöttél így?

Nem kellett megkérdezni, hogy mit ért ez alatt. Mindketten tudtuk, hogy az után a hét után, az után a nap után a stúdiójában, az után a sok óra után, amit meztelenül és egymásba gabalyodva töltöttünk. Így ahelyett, hogy megerősítettem volna azt, amit ő már tudott, belenyúltam a táskámba, és elővettem a portfóliómat a projekt fejlődésével. A végső darabról azután döntöttem, de az ötlet már jóval korábban kialakult. Míg a prezentáció során mindenki más csupán megmutatta a sajátját, addig a kérdéseik egészen a csengő megszólalásáig nekem szegeződtek.

Ez az én javamra vált, hiszen most már négyszemközt láthattam Ash reakcióját. –Miért nem nézed meg, és mondod meg a véleményed?

Ash a fekete mappáért nyúlt, amit felé nyújtottam, én pedig megragadtam a hátizsákom pántját, hogy a kezemmel mást csináljak, minthogy magamhoz húzzam.

Lassan lapozgatta az oldalakat, és ahogy minden egyes vázlatot szemügyre vett, a szívem egy kicsit gyorsabban kezdett verni. Mire gondolt? Mit érzett? Tetszettek neki? Tényleg nem tudtam megmondani.

Végül visszalapozott az elejére, és megfordította, hogy szembeforduljon velem. –Ez ismerősnek tűnik.

Ránéztem a vázlatra, amelyen egy férfi ült egy széken, egy festőállvány mögött, farmerbe öltözött lába a lécnek támaszkodott, futártáskája a lába mellett volt, kezében pedig egy festékkel fröcskölt faecset volt. Az arcát eltakarta a vászon, amin dolgozott, de mindketten pontosan tudtuk, kit örökítettem meg.

– Igen, azt hiszem, azt tervezem, hogy ezt a vázlatot MocskosHazugnak fogom elnevezni.

Ash felhorkant, és a következő oldalra lapozott, ahol egy férfi ült egy boxban, előtte egy kávéval. Egymás után jöttek a képek, közös pillanatok, pillanatok, amelyeket csak mi ismerhettünk. De csak ezután váltak a képek konkréttá.

Voltak alapvető körvonalak, élethűek és elvontabbak. Voltak különböző árnyékolású és árnyalatú változatok, textúraötletek és polaroidok néhány különböző médiumból. De végül úgy találtam, hogy a tökéletességgel nem lehet szórakozni. Úgy döntöttem, hogy úgy ábrázolom őt, ahogyan emlékeztem rá, a lehető legrealisztikusabban, és a végeredményre örökké büszke leszek.

– Te egy nagyon tehetséges művész vagy, Ryder. –A csodálat Ash hangjában, a büszkeségtől dagadt a mellkasom. –Még akkor is, ha a téma egy kicsit... tabu.

– Ez művészet, Mr. Delaney. Nem erre törekszünk mi, művészek, mindig is? Valami kicsit merészebbet? Valamit, ami reakciót és érzelmeket vált ki? Azt mondta, hogy olyat válasszunk, ami inspirál. Pusztán személyes szempontból a múzsám meztelen alakja hívogatott.

Ash végigsimította nyelvét az alsó ajkán, és lassan bólintott. –Igen, azt látom. És a téma ellenére ez egy hihetetlen darab. Jól átgondolt és zseniálisan kivitelezett. Olyasmi, amit egy művészeti iskolát végzett művésztől elvárnék.

A szám tátva maradt, a szemeim tágra nyíltak. –Tényleg?

– Tényleg. Ez a darab határozottan megerősítette a tehetségedet. Nem mintha ez valaha is vita tárgya lett volna. De szívesen írok neked egy ajánlást, akármelyik iskolába is tervezed a továbbtanulást.

Ó, Istenem. Ez tényleg megtörténhet?

A szemem elhomályosult, ahogy Ash-re bámultam, és az elmúlt hónapok minden szívfájdalma és magányossága elhalványulni látszott, ahogy a szavai visszhangoztak a fejemben. Mindig is csak arra vágytam, hogy a középiskola után bejussak egy művészeti szakra, hogy egy olyan területen folytathassam a karrieremet, amit szerettem, és úgy tűnt, hogy a sors valahogy az utamba állította ezt a hihetetlen férfit, hogy megmutassa az utat.

– Köszönöm szépen. Nem is tudod, mit jelent ez nekem, mit tett velem az, hogy melletted tanulhattam. –Beleharaptam az alsó ajkamba, miközben Ash visszaadta a portfóliómat. –Segítettél megtalálni önmagam. Soha nem éreztem magam olyan élőnek, mint melletted.

El akartam venni tőle a mappát, de Ash nem engedte el. Ehelyett megkerülte a kocsit, amíg szemtől szemben nem álltunk, és nekem fel kellett emelnem a fejem, hogy ránézhessek. A szeme csillogott, ahogy az enyémbe nézett.

– Szerintem ez pont fordítva van.–Amikor elkomorultam, Ash ajkai szelíd mosolyra görbültek. –Újra életre keltettél, Ryder. Rávilágítottál mindarra, ami eddig hiányzott.

Azt akartam mondani neki, hogy most már együtt lehetünk. Közeledett az érettségi, és utána már semmi sem állt az utunkba, de mielőtt kimondhattam volna a szavakat, így szólt.–Most már menned kell. Fényes jövő áll előtted. Öröm volt megismerni téged.

39

 

Ash

 

Fordította: Aemitt

 

A NYÁR túl gyorsan megérkezett és el is telt, és mire észbe kaptam, már a reptér parkolójában álltam, hogy feltegyem Samet az egyetemre tartó gépére.

Tudtam, hogy eljött az idő, hogy készen áll a következő kalandra, de nem tudtam elképzelni, hogy üres házba térjek haza. Főleg nem egy olyan nyár után, ami tele volt medencés bulikkal és barátokkal, akik a legtöbbet hozták ki a hátralévő időből. Szerencsére még mindig szakított időt az öregére, és én megbecsültem minden sportfilmet, amit megnéztünk, minden tengerparti sétát, és minden alkalmat, amikor késő estig fennmaradtunk, és elaludtunk a kanapén.

Az volt a helyes, hogy most ugyanannyi időt tölthet az anyjával, de mit nem adnék még egy hónapért vagy egy évért. A pokolba is, újra megtenném az egészet, ha tehetném. Talán akkor egy kicsit bölcsebb lennék...

De lehet, hogy mégsem.

Kiemeltem a legnagyobb táskáját a csomagtartóból, és az erőfeszítéstől nyögve, a földre ejtettem. –Kizárt, hogy 30 kiló legyen, Sam. Megmérted, mielőtt elindultunk?

– Persze, persze. Minden rendben lesz.

– Rengeteg pénzt számolnak fel, ha túlléped a határt.

– Apaaa. –Sam a szemét forgatta, és mindkét kezével a táskáért nyúlt, hogy felemelje. –Látod? Teljesen rendben van. –Amikor egy másik táskáért nyúltam, kinyújtotta a kezét, hogy megállítson. –Hé, hé. Nyugalom, vénember, majd én elintézem.

– Vénember? A fenébe, kölyök. Ez fájt. –Mindenesetre megragadtam a táskát, és letettem a másik mellé, miközben ő a vállára vette a kézipoggyászát.

– Ez minden, amit nem adtunk fel?

– Azt hiszem, igen.

– Azt hiszed? Mi van a jegyeddel? A tárcád? Személyid? Telefonod?

Sam felemelte a mobilját. –A jegy a telefonomon van, a pénztárca és a személyi a zsebemben, a hitelkártyáiddal együtt.

– Az én mimmel?

Pimaszul elmosolyodott. –Csak vicceltem. Minden rendben van, apa. Tényleg.

Uhh, a szentségit. A szívem máris kettészakadt, és küzdöttem, hogy kordában tartsam a könnyeimet. Pár hónap múlva találkozunk, és az is olyan gyorsan el fog múlni, mint a nyár. Reméltem.

Mindannyian fogtunk egy-egy táskát, és átgurítottuk őket a parkolóházon, majd át a terminál bejáratához. Ez volt a megbeszélt pont, ahol otthagytam, bár elkísértem volna egészen a kapujáig, ha a biztonságiak megengedik.

– Készen állsz erre? –Reméltem, hogy nem veszi észre, ahogy a hangom enyhén remegett, miközben megpróbáltam mosolyogni.

– Igen, készen. –Biztosan átlátott a színjátékomon, mert magához húzott egy ölelésre. –Ó, apa, ne sírj. Gondolj csak bele, ha nem neveltél volna jobban, még mindig otthon lennék veled, és az elkövetkező húsz évben a bevásárlásaidból csöveznék, és nem fizetnék lakbért. Így már jobb lesz, ígérem.

Szorosabban öleltem magamhoz. –Nem bánnám, ha nálam csöveznél.

– Igen, így van. Különösen, ha újra randizni kezdesz.Nem olyan jó, amikor a gyereked a nappali elfoglalásával akadályozza a dugást.

Mindketten nevettünk, amikor végül elengedtem, és megráztam a fejem. –Ez volt az utolsó dolog, ami eszembe jutott, hidd el. De azért értékelem az érzéseidet.

– Hé, most már szabad ember vagy. Randizz és érezd jól magad, jó? Te mondtad mindig, hogy ezt tegyem.

– Nem, én azt mondtam neked, hogy menj, szerezz egy jó képzést, ami egy jól fizető, kielégítő munkához vezet, aztán érezd jól magad.

– Ó, persze. Azt hiszem, ezt a részt kihagytam –vigyorgott kötekedve Sam, mint általában mindig.

Bármit is mondott, tudtam, hogy nem kell aggódnom, vagyis nem sokat, amiatt, hogy a jó úton maradjon. Legalábbis annyira, mint bármelyik egyetemista, és legalább az anyja a közelben volt, és biztosan tudtam, hogy ő sokkal szigorúbb, mint én. Régen volt már, és Sam valószínűleg elfelejtette ezt a kis információt, de legbelül kissé kárörvendő érzéssel gondoltam rá.

– Nos. Azt hiszem, jobb, ha megyek.

– Miért nem segíthetek ezeket elvinni a csomagmegőrzőbe? –kérdeztem. Elhúztam a dolgokat, de nem tehettem róla.

– El tudom vinni őket. Nem akarom, hogy a biztonságiak elhurcoljanak birtokháborításért.

Forgattam a szemem, de aztán Sam a vállamra tette a kezét, az arca olyan komoly volt, amilyet még sosem láttam.

– Tudom, hogy mindig is csak azt akartad, hogy boldog legyek. Annyiszor mondtad ezt nekem, de nem hiszem, hogy valaha is viszonoztam volna. De komolyan gondolom. Azt akarom, hogy te is boldog légy, apa. Tudom, hogy mennyi mindent feláldoztál értem, és most itt az ideje, hogy úgy élj, ahogyan soha nem tudtál.

Leengedte a kezét, én pedig csodálkozva bámultam, hogy a gyerekem mintha egyik napról a másikra férfivá vált volna. Mikor történt ez?

Éreztem, hogy a könnyek forró csípése újra szúrni kezd, de Sam még nem fejezte be.

– Tudom, hogy az elmúlt hónapokat azzal töltötted, hogy magadat ostorozod a történtek miatt, de szeretném, ha tudnád, hogy nem vagy olyan rossz ember, mint amilyennek hiszed magad. Valójában te vagy a legjobb ember, akit ismerek. Komolyan mondom, és tudod, hogy ezt nem mondanám csak úgy. És igen, történnek őrült dolgok, de... ilyen az élet, nem igaz? És neked csak ez az egy van.

– Jézusom. –Végigsimítottam a kezemmel az arcomon, és felszisszentem. –Ez minden?

Sam megcsóválta a fejét, majd bólintott. –Igen, nagyjából ennyi az egész. De komolyan mondom. Nem ülhetsz otthon egyedül búslakodva.

– Nincs búslakodás, értettem.

– Vagy egyedül levés.

Sóhajtottam. –Ezt nem tudom megígérni, Sam, de értékelem, amit mondtál. Köszönöm.

– Szívesen. Most már mehetek is a gépemre.

Újabb ölelésre magamhoz vontam, és a karjai még egyszer utoljára szorosan átöleltek. Aztán puszit nyomtam a hajára, elmondtam neki, mennyire szeretem, és elengedtem.

Megragadta mindkét táska fogantyúját, még egyszer rám mosolygott, és amikor már azt hittem, hogy elmegy, így szólt.–Hagytam neked egy ajándékot a kocsinál. Remélem, tetszeni fog.

Ravasz fiú.

Néztem, ahogy elsétál, amíg el nem tűnt a biztonságiak sorában. Úgy éreztem, mintha magával vitte volna a szívemet, és most, hogy elment, nem tudtam, mit kezdjek magammal.

De az autómhoz való visszasétálás jó kezdetnek tűnt. Csoda, hogy egyáltalán emlékeztem, melyik parkolóházba kell mennem, olyan zombinak éreztem magam. De valahogy a lábaim, vagy valami az agyam mélyén emlékezett, és a kocsim a látómezőbe került, és a mellette álló személy is.

Egy tengerészkék rövidnadrágban és egy fehér pólóban, sötét hajával, amit egy kicsit megnövesztett, Ryder olyan volt, mintha egy álomból lépett volna elő, és nem hittem el teljesen, hogy tényleg ő áll ott, amíg meg nem álltam. Nem láttam őt az érettségi óta, de Istenem, állandóan rá gondoltam. Olyannyira, hogy örültem, hogy töröltem a számát, mert olyan sokszor volt, hogy beadtam volna a derekam.

De mit keresett itt? Pont egy reptéri parkolóban?

Elmosolyodott, és rámutatott a pólóján lévő piros masnira, amit valahogy nem vettem észre, amikor egyszer tetőtől talpig végig mértem. –Én vagyok az ajándékod.

– Az én... ajándékom? Mit akarsz... –Ekkor döbbentem rá, Sam utolsó szavaira, mielőtt elindult. Hagytam neked egy ajándékot a kocsinál. Remélem, tetszeni fog.

Nem. Kizárt, hogy úgy gondolta...

– Sam küldött egy üzenetet, hogy hol parkoltál. Gondoltuk, meglephetlek.

Rápislogtam, mintha próbálnám eldönteni, hogy valódi-e, de amikor az ajkai felfelé görbültek, és azok a pimasz gödröcskék felvillantak, tudtam, hogy nem képzelődöm.

– Jól vagy? –Ryder egy lépéssel közelebb lépett oda, ahol még mindig földbe gyökerezett lábbal álltam. Aztán kinyúlt, hogy megfogja az egyik kezemet. –Ugye nem fogsz elájulni?

– Én... Várj egy percet. –Lenéztem oda, ahol az ujjai most az enyémmel fonódtak össze. Aztán magához rántott, és a másik kezét a szívemre tette.

– Nem várok tovább –suttogta. –Próbáltam teret adni neked. Megpróbáltam lemondani rólad. De nem tudok. Ennyi hónappal később, és még mindig nem tudlak elfelejteni, és nem is akarlak.

Szabad kezemet felemeltem, hogy betakarjam azt, amelyik a mellkasomon volt. –Ryder...

– Nem akarok semmi olyat hallani a szádból, ami nem azt fejezi ki, hogy te is velem akarsz lenni. Mert én veled akarok lenni. –Ryder szeme csillogott, és nedves volt a könnyektől, amelyek még nem csordultak ki. –Szeretlek, Ash. És mindent megért, hogy most itt lehetek veled.

Az agyam még mindig forgott, mind Sam távozása, mind pedig az „ajándék” megjelenése miatt, nem is beszélve arról, hogy ez a fiam ötlete volt.

– Sam tette ezt? –Mondtam, még mindig hitetlenkedve.

Ryder bólintott. –Pár hete összefutottunk, és hosszasan elbeszélgettünk. Úgyis tartoztam neki egy bocsánatkéréssel, és a beszélgetés valahogy elkalandozott, azt hiszem. Nyilván látta, hogy még mindig érdekelsz. És abból, ahogyan beszélt, azt gondoltam, hogy talán... nos, talán még én is fontos vagyok számodra.

Megdörzsöltem a hüvelykujjammal a kezét, próbáltam feldolgozni, amit mondott. De már feladtam a reményt, hogy valaha is eljön ez a nap Ryder és köztem. Azok után, ahogyan elkezdtük, és mindazok után, amit még el kellett volna érnie, és még mindig olyan fiatal volt... hogyan is játszhatnék szerepet az életében?

– De neked még iskolába kell járnod, ki kell mozdulnod, és nyomot kell hagynod a világban...

– És azt hiszed, veled nem tudom ezt megtenni? –Ryder mosolya elmélyült. –Te vagy az, aki arra ösztönöz, hogy jobb legyek. Minden művésznek szüksége van múzsára, Ash. Te az enyém vagy.

Istenem, ahogy a szavai a szívembe nyilalltak. Ez volt minden, amit valaha is hallani akartam, és még ennyi idő után is éreztem, hogy az elhatározásom megroppan.

– De…

Befogta a számat. –Nincs több de. Most csak akkor megyek el, ha azt mondod, hogy nem akarsz engem. És ha ezt mondod, nem fogok hinni neked, mert egy mocskos hazug vagy.

A semmiből kitört belőlem a nevetés. –Nem ez az első alkalom, hogy így neveznek.

– Nem? Valaki okos ember mondhatta.

– Vagy őrült. –A szemét kerestem, és csak a szavai igazságát láttam, és az összes érzést, amit éreztem, visszatükröződött bennük. –Mi lesz az iskolával, Ryder?

– Ó, nem említettem, hogy ösztöndíjat kaptam a Dél-kaliforniai Művészeti Akadémiára? Abba, ami húsz percre van a házatoktól? Szuper kényelmes lesz, ha nemet mondasz, és minden nap arra kell mennem, amíg ki nem fárasztalak. Mert úgy lesz. Tudok kitartó idióta is lenni, ha akarok.

Összeszorult a szívem. Annyira szerettem volna elfogadni mindent, amit felajánlott, de túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. Hogy még a történtek után is megkapjam Sam áldását? Hogy Ryder ösztöndíjat kap a közelben? Ez több volt, mint amit lehetségesnek gondoltam, és velem akart lenni? Szeretett engem?

Baszd meg. Szeretett engem. Valójában soha nem mondta ki nekem ezeket a szavakat, bár a szobrát úgy mutatta be, mint akit szeret. Gyakran gondoltam erre, többször, mint amennyit be akartam vallani, és nem tudtam, hogyan forduljak el megint, amikor minden vágyam az volt, hogy vele legyek.

– Ne csináld –mondta Ryder. –Ne légy mocskos hazudozó. Ne kelljen könyörögnöm.

– Ez csábítóan hangzik. –Egy apró mosolyt villantottam rá, de az lehervadt, ahogy rádöbbentem a kérése komolyságára. –Ezt akarod? Biztos vagy benne?

– Mint ahogyan abban is biztos voltam, hogy már az első találkozásunkkor ellopom a melletted lévő helyet és a szívedet.

– Olyan magabiztos. –Összefűztem az ujjainkat, és olyan jól esett újra megérinteni, összekapcsolódni még ilyen kis mértékben is, hogy már akkor kétségkívül tudtam, hogy ő is ugyanúgy az enyém, mint én az övé.

Ryder felemelte az állát, hogy az orra az enyémet érintse. –Mindig. Szóval, mit mond, Mr. Delaney? Összetöri a volt tanítványa szívét, és szomorú üzenetet küld Samnek, vagy beleegyezik, hogy egy az egyben tanítson engem?

– Hmm. –A derekára fektettem a kezem. –Mi lenne, ha fontolóra vennék egy személyes korrepetálást, feltéve, hogy soha többé nem hívsz így?

Ryder széles mosolyra húzta a száját, amiben a gödröcskéi teljes egészében megmutatkoztak, és olyan gyönyörű volt, hogy el sem tudtam hinni, hogy az enyém akar lenni. –Áll az alku. Ash.–A fejét az enyém felé fordította, de amint az ajkaink összeértek, visszahúzódott. –Ez azt jelenti, hogy a szerepjátéknak vége? Mert mindig is arról fantáziáltam, hogy az asztalod fölé döntesz és...

– Ne is mondd ki. Bár... biztos vagyok benne, hogy egyszer erről álmodtam.

Rydernek tátva maradt a szája. –Ezt sosem mondtad nekem. Minden egyes pontos részletet hallani akarok...

– Ryder?

– Uram?

– Fogd be és csókolj meg.

Epilógus

 

Hat évvel később

Ash

 

Fordította: Aemitt

 

– MEDDIG kell még,hogy rajtam legyen ez a szar? –Felnyúltam, hogy megrángassam a szemkötőt, amit Ryder legalább egy órája kötött a szemem köré, de mielőtt levehettem volna, megragadta a kezem, és az ölébe tette.

– Soha nem láttalak még ilyen türelmetlennek. Mindig is szeretted a jó kis cukkolást.

– Nem, az egyetlen incselkedő cukkolás, amit valaha is szerettem, az te vagy, és még te is vékony jégen táncolsz néha. Mint most is.

Ryder nevetése vibrált a limuzin belsejében. –Na, Ash, többé nem hívhatsz így. Egy hete már, hogy megszűntem annak lenni, amikor végre gyűrűt húztál az ujjamra, emlékszel? –Felemelte az összekulcsolt kezünket, és egy csókot nyomott a bal kezemen lévő platina gyűrűre, arra, amelyik megegyezett az övével.

A fenébe, csak egy hét telt el azóta, hogy a barátaink és a családunk előtt álltunk egy borászatban, ahonnan kilátás nyílt a szőlőskertekre, és végre kimondtuk az igent? Olyan gyorsan eltelt, hogy azt kívántam, bárcsak legalább egy kéthetes kiruccanást beszéltünk volna meg helyette. De nem, Rydernek volt valami meglepetés a tarsolyában, és én soha nem tudtam nemet mondani neki. Hat évvel ezelőtt sem tudtam, és most sem. Olyannyira a részem volt, mint a következő lélegzetvételem.

Még mindig…

– El sem tudom képzelni, mi lehet olyan fontos, hogy meg kellett szakítanunk a nászutunkat. –Igen, még mindig duzzogtam, pedig azzal nem jutottam sokra.

– Nem rövidítjük le. Ez is a része, ígérem. De ha szeretnéd, hogy egy kicsit nyugodtabbnak érezd magad... –Ryder keze a nadrágom gombján elakasztotta a lélegzetemet, különösen, amikor közelebb hajolt, és a lehelete melegen érintette a nyakamat. –Határozottan tudok egy kicsit varázsolni a kezeimmel. Vagy a számmal. Te döntesz.

A fenébe is, ez már jobban tetszett. Széttártam a lábaimat, hogy oda csábítsam, csípőmet felfelé mozdítottam, hogy eleget tegyek a nadrágomat kinyitó és lejjebb mozgó keze ígéretének...

Ennyi éven át, de soha nem tudtam betelni vele. Ha akkor tudtam volna, hogy Ryder mennyire létfontosságú lesz számomra, a közös életünkhöz, talán nem álltam volna ellen olyan csökönyösen.

Ha jobban belegondolok, a dolgok sokkal rosszabbul is elsülhettek volna, ha nem állunk ellen a dolgoknak, amikor megtettük. Szóval nem bántam meg. Minden pontosan úgy alakult, ahogyan kellett.

– Ó, a fenébe, nézd csak oda! Megérkeztünk –mondta Ryder, és visszaült a helyére, amikor a limuzin lassított a megállásig. Úgy tűnt, hogy mégsem kapom meg a kezét vagy a száját.

Felnyögtem. –Vagyis ez azt jelenti, hogy ezt most már levehetem?

– Megtisztelne, ha én vehetném le, ha nem bánja, uram.

Ez a szó semmit sem segített az erekcióm lecsillapodásában. Sóhajtottam, és hátradöntöttem a fejem, próbáltam kitalálni valamit, ami segítene kordában tartani a dolgokat, mielőtt ki kell szállnom a kocsiból. Hagytam, hogy Ryder felhúzzon, és ne legyen hová menekülnöm. Ha valaki egyszer incselkedőnek születik, az mindig is az marad, akár házas, akár nem.

– Oké, most segítek neked, úgyhogy tartsd magadon a szemkötőt. –Hallottam, ahogy az ajtó kinyílik, és néhány másodperccel később Ryder a kezem után nyúlt, és segített kilépni. Hallottam a hullámok morajlását és a madarak csicsergését, valamint egy forgalmas utat, és minden szuper ismerősnek tűnt.

Ryder elkezdte leoldani a szemkötőt, de mielőtt leengedte volna, azt mondta.–Ne feledd, hogy ezt azért tettem, mert szeretlek.

A francba. El sem tudtam képzelni, mit tett, és amikor a pánik kezdett úrrá lenni rajtam, levette a szemkötőt, és felnéztem, hogy lássam...

– A mi galériánk? –Zavartan összevontam a szemöldökömet, amikor a néhány hónapja megnyitott üzletünk került a látóterembe. Szerelmünk munkája volt, és már régóta váratott magára, de miután Ryder elvégezte a művészeti iskolát, úgy gondoltuk, mi mással tehetnénk jobban azt, amit szeretünk, mint egy galériát nyitni, ahol nemcsak az ő munkáit, hanem más új művészekét is bemutathatjuk. A helyszín tökéletes volt, a tengerparttal szemben, egy forgalmas környéken, nem túl messze az otthonunktól, én pedig a tanításból könnyedén át tudtam váltani az általunk hozott kollekciók felügyeletére. Bumm, megszületett a boltunk, amit Ryder és én együtt csináltunk, fele-fele arányban.

Akkor miért voltunk itt?

Rydert elnézve azonban azt hihetnénk, hogy ez a világ legjobb meglepetése. Sugárzott, és gyakorlatilag fel-alá ugrált, miközben az ujjait az enyémek közé fűzte.

– Ööö... –A boltra pillantottam, majd ismét a férjemre. –Dolgozni akarsz a nászutunk utolsó napján? Erről van szó?

– Neeeem. Nem látod? –Követtem a tekintetét, ahogy hunyorogva nézte az épületet, majd forgatta a szemét. –A francba, tudtam, hogy az a tábla túl kicsi. Gyerünk már.

Magával rángatott, és bár imádtam a galériánkat és azt, amit létrehoztunk, egy nagyobb részem szívesebben fejezte volna be, amit a limuzinban elkezdtünk.

– Tádám! –mondta, amikor megálltunk az ajtó előtt. Az utcáról nem vettem észre, de most már tisztán láttam az általa említett táblát, és leesett az állam.

Az Ellis-Delaney Művészeti Galéria büszkén mutatja be AshEllis-Delaney munkásságát

A szavak alatt egy profi arckép és az egyik tájképem volt, az idő és a dátum pedig... éppen abban a pillanatban.

– Ne légy dühös –mondta Ryder. –Gyere, nézd meg, mielőtt elfutsz.

Kinyitotta az ajtót, engem vezetett be először, és amikor beléptem, emberek százai fordították felénk a tekintetüket…

Majd tapsolni kezdtek.

Harsogó taps töltötte meg a királyi galériává alakított teret, és a legvadabb az volt, hogy minden egyes darab az enyém volt.

– Szent szar –mondtam halkan, és bár nem ez volt a legbeszédesebb dolog, amit mondhattam volna, úgy tűnik, pontosan ezt akarta hallani Ryder. Megszorította a kezemet, és láttam, hogy a büszkeséggel együtt őszinte izgalom is árad belőle.

– Ez a tiéd –mondta. –És nincs senki, aki jobban megérdemelné. Mindig is te voltál a legnagyobb bajnokom, te voltál az, aki segített nekem, hogy kergessem az álmaimat és sikereket érjek el, de most rajtad a sor, Ash. Félretetted az első szerelmedet, és ezt a szenvedélyt a fiadba és a tanításba fektetted, és most több százan vagyunk, akik jobb emberek, jobb művészek vagyunk miattad. Szóval, amikor azt mondom, hogy a legjobbtól tanultunk, nem vagyok elfogult. Őszinte vagyok. És az igazság az, hogy az emberek megérdemlik, hogy legalább annyira szeressék a munkádat, mint a mögötte álló embert.

Ryder kis beszédét a közelben állók is hallották, és amikor mindannyian éljenezni kezdtek és támogató üzeneteket kiabáltak, összekulcsolt kezeinket magunk közé emeltem, és megcsókoltam Ryder ujjperceit.

Az érzelmek eluralkodtak rajtam, de sikerült kimondanom a legfontosabb szót, ami eszembe jutott, miközben visszapislogtam a könnyeimet. –Köszönöm.

Ryder kék szemei ragyogtak, miközben mosolya egyre mélyült. –Érted bármit megteszek. –Odahajolt hozzám, és megcsókolt, amitől mindenki újra megtapsolt, majd amikor elhúzódott, felém intett, és elkiáltotta magát. –AshEllis-Delaney, hölgyeim és uraim.

Idegesen végigsimítottam a hajamon, miközben kényszerítettem magam, hogy megnézzem a műveket, amelyeketRyder választott a kiállításra. Néhány hónappal ezelőtti festmények voltak, egészen addig, amikor Sam még csak kisbaba volt, és éreztem, ahogy a forróság felkúszik a nyakamba, ahogy rájöttem, hogy ezeket mindenki látni fogja. Olyan régen nem mutattam meg a munkáimat senkinek nyilvánosan, hogy kicsit olyan érzés volt, mintha meztelenül állnék egy szoba közepén, ahol mindenki ítélkezhet és kritizálhat.

Szerencsére ekkor egy magas, szőke férfi tört utat magának a tömegben, egyik kezében egy pohár pezsgővel, a másikban új barátnője kezével.

– Sam? –Egy megsemmisítő ölelésre húztam magamhoz a fiamat. –Mit keresel itt? Azt hittem, az esküvő után vissza kell menned New Yorkba.

– Ryder nemrég szólt nekünk, hogy mit tervez, ezért úgy döntöttünk, hogy néhány napot Vegasban töltünk, amíg megvárjuk, hogy ti, a szerelmespár, hazaérjetek.

Felvontam a szemöldökömet, és lenéztem a bal kezére, amit összefűzöttAva kezével. –Vegas, mi? Történt valami különösen monumentális dolog, amíg ott voltál?

Sam felhorkant, miközben Ryderrel pillantást cseréltek. –Bízz bennem, amikor készen állok az esküvőre, ti ketten álljátok majd a számlát.

– Mi ketten? –mondta Ryder, átkarolva a derekamat. –Várj, most, hogy belegondolok, remek ötletnek tűnik Vegasba szökni.

– Hát,hmm. Beleházasodtál ebbe a családba, most már együtt kell élned a következményekkel. –Sam rá kacsintott, és nekem nevetnem kellett. Akár furcsa is lehetett volna, hogy kötődtek egymáshoz azok után, ahogy a dolgok elkezdődtek, de természetesen ott folytatták, ahol abbahagyták, és úgy jöttek ki egymással, mint két jó barát, és nem, nos, mint a mostohaszülői kapcsolat, ami valójában volt. Igen, erre még mindig furcsa volt gondolni.

– Már körülnéztünk, és minden olyan lenyűgöző –mondta Ava. –Igaz, hogy mindezt elzárva tartottad a raktárban?

– Nos, a műtermemben, igen...

– Ami annyira zsúfolt lett a festmények miatt, hogy nem tudott tovább ott dolgozni, ezért ki kellett bérelnünk egy raktárhelyiséget –fejezte be Ryder.

– Talán azért lett olyan szűkös odabent, mert a szobraid a hely felét elfoglalták.

– Ez lehetetlen. Olyan gyorsan adtam el őket, ahogyan készítettem.

Elvigyorodtam, és megcsókoltam az orra hegyét. –Felvágós.

Igazság szerint hihetetlenül büszke voltam rá, hogy a művészeti iskolából kikerülve máris elsőszámú szobrász lett, hiszen munkáit már a Los Angeles Megyei Művészeti Múzeumban is bemutatták. És bár időnként felvetette az ötletet, hogy visszatérjek a művészeti pályára, sosem tudtam meggyőzni magam, hogy megtehetném ezt az ugrást. Azt hittem, hogy a galéria birtoklása elég lesz ahhoz, hogy kiteljesítsem azt a részemet, amit évekkel ezelőtt hivatásszerűen félretettem, de ez? Látni a műveket, amiket oly nagy szeretettel készítettem, hogy mindenki láthassa? Nem volt ehhez fogható érzés. Ryder jobban tudta, mire van szükségem, mint én, és ezért szorosan magamhoz szorítottam.

Ajkait ismét az enyémhez simította. –Nem akarsz körülnézni? Üdvözölni a rajongóidat?

Forgattam a szememet, amikor azt hittem, hogy ez inkább kötekedés volt, de Ryder halálosan komolyan beszélt.

– Igen, ti ketten menjetek csak –mondta Sam. –Majd később találkozunk.

Ryder nem vesztegette az időt, hogy átvezessen a tömegen, és pezsgős poharakat hozott nekünk, amikor a festmények első részéhez értünk, amelyet „Ash utazásainak” nevezett el. Bár a bemutatott helyek közül sok Kaliforniában volt, voltak köztük olyanok is, amelyek Sam New York-i látogatásaiból származnak. Ahogy haladtunk lefelé a sorban, feltűnt, hogy mennyi festményen volt az „eladva” felirat. Eddig majdnem mindegyik, de ez nem lehetett igaz.

– Ezeket te mind megvetted? –kérdeztem.

– Természetesen nem. Próbálom kiüríteni a helyünket, nem pedig gyarapítani. –Amikor észrevette a zavaromat, elvigyorodott. –Ó. Nem hiszed el, hogy a családon kívül bárki is megvenné a munkáidat. Erről van szó? –Megrázta a fejét. –Ó, Ash. Mikor veszed már észre, hogy milyen átkozottul tehetséges vagy?

– Úgy érted... az emberek tényleg megveszik ezeket?

– Uh, igen. Elfelejtetted, hogy mire való egy művészeti galéria? –Az a kötekedő okoskodás újra előjött, ahogy egy gyors kortyot ivott a pezsgőből, és körbemutogatott a terembe. –Látod, az történik, hogy az emberek nem csak azért jönnek ide, hogy megnézzék a sok szép dolgot, néha még meg is veszik őket. Képzeld csak el.

Ha kettesben lettünk volna, szétrúgtam volna a seggét, de tekintve, hogy ez a műsor csak rólam szólt, talán a legjobb ötlet volt, ha profi maradok.

Ryderodahajolt, és halkan ezt mondta.–Úgy tűnik, fel kellett volna emelnünk az árakat, ha ilyen gyorsan elfogynak. Tanulság.

Mielőtt válaszolhattam volna, már mentünk is tovább, és minden egyes kiállított résznél el sem tudtam hinni, hogy mennyi mindent alkottam az évek során. És ha objektív akartam lenni, akkor be kellett ismernem... kurva jók voltak.

Útközben megálltunk, és válaszoltunk az összegyűltek kérdéseire, hogy honnan kaptam az ihletet, min dolgozom most, hol tudnának olyan festményt szerezni, mint, amelyet már eladtam. Nem volt nagy egóm, hacsak nem Ryder simogatta, de a fenébe is, jól éreztem magam, mire az utolsó, és legnagyobb szakaszhoz értünk.

– Arra gondoltam, hogy ezt a képet úgy nevezem el, hogy „óda a szexi férjemről, Ryderről”, de aztán rájöttem, hogy ez nem foglalja magában azokat, amelyeket Samről rajzoltál, így aztán úgy gondoltam, hogy a „családi portrék” jobban illik a képbe.

Ryder érvelésén kuncogtam, és a festményekkel teli falra néztem. Olyan volt, mintha az évek múlását látnám. Kezdődött azzal, hogy Sam kisbaba volt, majd áttért a kamaszkorba, és a fenébe is, el sem hittem, hogy valaha is ilyen kicsi volt. A fényképezés egy dolog volt, de az emlékek vászonra rögzítése csak még érzelmesebb módon kötött hozzájuk.

Ahogy Sam felnőtt a festményeken keresztül, megjelent Ryder is, és nyilvánvaló volt, hogy mindketten mennyi inspirációt adtak nekem az évek során, különböző módokon. Még a színpaletták is, amelyeket mindegyikükhöz választottam, összhangban maradtak a személyiségükkel. Sam mindig a kék és a zöld színek gyengéd keveréke volt, egy megnyugtató, szeretetteljes keverék, amely a jó természetéről árulkodott.

Aztán ott volt Ryder.

Merész módon robbant a papírra, ez a szenvedély és kitartás volt az, ami meghatározta, hogyan tekintettem rá. Élénk vörösek és lilák, és egyfajta sürgetés, ami abból a meggyőződésből fakadt, hogy kölcsönbe kaptuk az időnket. És bár a színek nem halványultak el, ahogy haladtak, látszott, hogy jobban kezdtem beléjük hajolni, ugyanúgy időt szánva rájuk, mint mi, miután eldöntöttük, hogy belevágunk.

Átkaroltam Ryder derekát, magamhoz húztam, még akkor is, amikor a szemem a sok festményen maradt. –Említettem már, hogy milyen kibaszottul gyönyörű vagy?

– Mindig. De ha nem is hittem el, amikor mondtad, kizárt, hogy ne lássam a munkádban.

Elszakítottam a tekintetem, és lenéztem Ryderre, aki rám mosolygott, és nem tudtam megállni, hogy ne lopjak egy újabb csókot. Az ajkai mindig is felkeltették a szerelem és a vágy ismerős érzéseit, és meg kellett akadályoznom magam, hogy túl messzire menjek. Ha örökké csókolhatnám, az még mindig nem lenne elég hosszú idő.

– Köszönöm –mondta kissé kifulladva, amikor elhúzódtam tőle.

– A csókot?

– Hát, ezt, és azt is, hogy olyan kurvára szexivé varázsoltál. –Visszamutatott a falra. –Úgy értem, nézz rám. Dögös állat vagyok.

– Hmm, igazad van. Nem biztos, hogy hagyhatom, hogy valaki megvegye bármelyiket is.

– Nem akarod, hogy valaki a seggemet bámulja a nappaliban?

– Helytelennek tűnik megfosztani a világot egy ilyen nagyszerű hátsótól, de mit mondhatnék? Önző vagyok. Mindent magamnak akarok.

Ryder szeme egy árnyalatnyit elsötétült. –Na, ez aztán a jó válasz. És az is, hogy miért jelöltem meg néhányat a kockázatosabbak közül már eladottnak.

Okos ember a férjem. Azt hiszem, meg kell tartanom.

– Ezek teljesen lenyűgözőek. Tökéletesek lennének a nagy előszobámba.

A hang mögöttünk idősebb, nőies és érett volt. Megfordultam, hogy megnézzem, melyik darabot akarja, és rájöttem, hogy teljesen kihagytam a két szobrot a közeli állványon.

Nos,azokat a darabokat, amikre nem számítottam, hogy látni fogom. A bal oldali egyáltalán nem az én munkám volt, hanem Ryderé, a mellszobor, amit még a középiskolábankészített rólam és mutatott be. Bár a szobrászat nem volt a legjobb médiumom, elég tippet kaptam ahhoz, hogy néhány évvel később viszonozzam neki a szívességet. És akárcsak az övé, én is az állánál kezdtem, és a csípője V-vonaláig dolgoztam. A két darabot egymás mellett látva, látszott, hogy több szempontból is tökéletesen illenek egymáshoz.

Születésnapi ajándék volt Rydernek, és bár egyértelműen ez volt az egyik darab, amire a legbüszkébb voltam, semmiképpen sem volt eladó.

Ahogy a nő tovább kereste az árcédulát, kezdtem pánikolni, hogy ezeket tévedésből hozták ide. De aztán Ryder megfogta a kezem, odavezetett minket hozzá, és azt mondta.–Rendkívüliek, nem igaz?

A nő felnézett és bólintott, majd összeszűkítette a szemét. –Igen, de én láttam meg őket először.

– Á. Nos, attól tartok, ezek nem eladóak.

– Tessék?

– Nem eladóak. Ez AshEllis-Delaney személyes gyűjteményéből való, és itt van kiállításon, de nem eladó.

– Ó, ez aztán a nagy kár. –Az arca elkomorult, de ahogy ránk nézett, és a tekintete rajtam állapodott meg, azt mondta.–Várj... nem te vagy a művész?

– Én vagyok. –Persze, mindkettőért elismerést kaptam, de nem igazán akartam megmagyarázni ennek a hölgynek, hogy Ryder az egyiket a középiskolai érettségire készítette el.

– Akkor biztosan meggondolod magad. Talán ha megfelelő árat kínálnék? –Reményteli mosoly suhant át az arcán, de én csak a fejemet rázhattam.

– Attól tartok, nem tudok megválni ezektől. Semennyi pénzért sem. De annyira örülök, hogy maga is legalább annyira szereti őket, mint mi.

Lelkesebb volt, mint vártam, mert, ahogy újra rám és Ryderre nézett, láttam, hogy kigyullad a villanykörte, majd egy tudatos mosoly húzódott az ajkaira. –Értem. Nos, nem hibáztathatlak, hogy meg akarod tartani magadnak. Mindketten gyönyörűek vagytok.

Aha. Pontosan rájött, hogy kit ábrázolnak azok a szobrok, és éreztem, hogy a tarkóm még akkor is kipirul, amikor Ryder büszkén mosolygott mellettem.

– Nagyon köszönöm. Mindenképpen nézze meg a festményeket azon a falon. Hallottam, hogy van ott néhány dögös segg.

Tátva maradt a szám az őszinteségére, de a nő csak megköszönte, és elsietett abba az irányba. Amint hallótávolságon kívülre került, szembefordultam a csintalan emberemmel.

– Magának aztán van szája, Ellis-Delaney úr. Emlékeztessen, hogy figyeljek rá.

– Ó, majd emlékeztetlek –mondta, közelebb húzódva, kezét a csípőmre téve, állát felfelé billentve, készenlétben. –És most mi van?

– Most? Egy teremben, ami tele van emberekkel, akik néznek?

– Tudod, hogy a nyilvánosság nem fog elriasztani. Ugye emlékszel, hogyan találkoztunk?

– Mintha valaha is el tudnám felejteni. –Átkaroltam, úgy, mintha csak mi ketten lettünk volna a teremben. –Az én telhetetlen, kitartó emberem. Mit fogok veled csinálni?

Ryder orrát az államon lévő szőrszálakhoz simította. –Ahogy az első találkozásunk napján mondtam; amit csak akarsz.

Aztán lábujjhegyre állt, és olyan csókban részesített, hogy a padlóra olvadtam. Az ajkai olyan tökéletesen illeszkedtek az enyémekhez, a nyelvünk olyan ismerős módon mozgott együtt, ami ismerős volt, de soha nem hagyta ki, hogy a szívem ne verjen gyorsabban. Semmi más nem számított a világon, amikor így együtt voltunk. Ryder az első pillanattól kezdve felemésztett, és az évek semmit sem változtattak ezen, sőt, az, hogy beleszerettem, csak még jobban megszilárdította a kötelékünket, olyan módon, ahogyan azt elképzelni sem tudtam volna.

Egy zseniális fiatal elme kellett ahhoz, hogy újra felébressze bennem a művészet és maga az élet iránti szenvedélyt, és amíg csak lélegzethez jutok, minden ébren töltött percemet mindkettő szeretetével terveztem tölteni.